62.rész-Végre egy 'jó nap'!

Hogy mégis mire volt jó ez a pár lépésnyi séta? Magam sem tudom, csak azt tudom, hogy többet nem megyek utcára ilyen érzelmi állapotban.
Hazaérve szóltam anyunak, hogy megérkeztem, aki először csak furcsán nézett rám, majd miután kiböktem a "Majd később elmondom." mondatomat, azonnal bólintott.
A szobámba érve megcsapta az orromat a magány és a csalódás bűze. Ott álltam, háttal az ajtómnak, és arra gondoltam ez így nagyon nem helyes. Gyorsan az ablakhoz léptem, és nem érdekelt, hogy kint milyen az idő (amúgy ahhoz képest, hogy November van, eléggé süt kint a nap...), hó esik vagy süt a nap, én akkor is kinyitom az ablakot. Ahogy a friss levegő megcsapta az arcom azonnal jobb kedvem lett.
Úgy döntöttem kicsit összeszedem magam, és kicsit pakolnom is kellene.
Beraktam egy HAPPY zenét, és az ment a laptopon, amíg én kicsit rendet raktam az ágyamon. Zsepik ezrei (tiszta és használt változata is) hevert szét dobálva. Azokat összeszedtem, kidobtam, húztam új ágyneműt (vidámabb, narancs sárga színűt), végig ugrálva, táncolva mentem mindenhová. A zene ismétlésen volt, tehát azzal sem kellett bajlódnom, hogy újraindítsam. Amikor elpakoltam mindent büszkén néztem végig a szobán, majd a hatalmas tükrömre terelődött a tekintetem, amiben magamat pillantottam meg, és azonnal lefagyott rólam a mosoly. Szürke, élettelen, csapzott, bánatos lány nézett vissza rám.
"Ezen sürgősen változtatnom kell!"-gondoltam magamban.
 Bementem a gardróbomba, és valami színes ruhát kerestem. Egyszerűbb lenne, ha gondolnék valamire, és már a kezemben is teremne. De sajnos ez nem egy tündérmese, szóval nekem kell megkeresnem.
Arra gondoltam, hogy mivel kint nagyon jó idő van felveszek egy szoknyát, és csinálok a facebook-ra pár
"vidám vagyok" képet, hogy lássák, túltettem magam rajta. Még a telefon tokomat is lecseréltem, hogy menjen az öltözékemhez. Remek lettem!
Dobtam fel Facebook-ra egy "vigyorgós" képet, amire azonnal érkeztek a lájkrohamok. Rengeteg "gyönyörű vagy", "látom jobban vagy már", és hasonló kommentek smilek tömkelegével kidíszítve. Gyorsan válaszolgattam párra "köszönöm", "igen, sokkal jobban vagyok", és ilyesmikkel.
Gyorsan kerestem pörgős zenéket a laptopomon, és most a Timber tökéletes volt, erre a célra.
Táncoltam kicsit a piros ruhámban, pörögtem, forogtam, és szerintem aki most látott volna, tuti hülyének nézne. De nem érdekel, senki nem látott. Még szólt a zene, úgy mentem ki a teraszomra. A nap hét ágra sütött, így visszamentem, felvettem a piros napszemüvegemet. Megérintettem a korlátot, és szememet behunyva a nap felé emeltem fejem.
"Isteni!"-gondoltam magamban. Semmi másra nem vágytam abban a pillanatban, csak hogy a nap soha ne tűnjön el az égről. Hát igen, ez a kívánság is elúszott, ugyanis forog a föld. Na mindegy..
Miután eleget nassoltam a Napból, visszamentem a szobámba, és kinyomtam a laptopomból szóló zene listát. Lecsuktam a tetejét, és lementem anyuhoz. Még mindig a virító piros ruhámban voltam, virult a fejem, mosolyogtam, és sugárzott rólam a határozottság.
-Anyu segítsek valamit?-mentem be hozzá a konyhába.
-Hát igazából...-fordult felém, de amint meglátott elakadt a szava.-Kicsim..-mosolyodott el halványan. Boldog, győztes mosoly lebegett arcomon.
-Jó? Nem túlzás?-pörögtem egyet.
-Nem, sőt ellenkezőleg!-rakta szája elé a kezét.
-El ne sírd magad, anyu!-mondta aggódó hangon.
-Olyan jó végre így látni téged.-mosolygott rám, és gondolom visszatartotta az öröm könnyeit, nagy nehezen.-Annyi szenvedés ért téged az elmúlt időkben, annyira színtelen, és szürke voltál...Jó így látni téged, Laura.-nézett rám büszkén.
-Oké, sírjunk együtt.-borultam meghatottan a vállára.

***

Ebéd után felmentem vissza a szobámba, és úgy döntöttem tanulok kicsit holnapra, hogy javítsak a jegyeimen. Amióta ilyen rossz az állapotom nem igazán gondoltam a jegyeimre, pedig az kell, ha el akarok érni valamit is..Először is megnéztem az órarendem:

Földrajz könyvemet azonnal előcsaptam, mert abból brutál rosszul állok. Fizika dettó, osztály főnökire nem kell tanulni, rajz|rajz sem kell.
Először a földrajzot néztem át...Éppen az Az adósság válság hihetetlenül izgalmas tényeiről olvasgattam a tankönyvben, amikor apu nyitott be.
-Minden rendben?-jött be, amikor meglátta, hogy semmi drasztikus nincs rajtam, nyugodt vagyok, szabad a pálya.
-Igen, azt hiszem.-mosolyogtam apura.
-Jól van akkor.-mosolygott vissza.-Mit tanulsz?
-Az adósság válság.-emeltem fel a földrajz tankönyvemet.
-Minek ezeket nektek tanulni?
-Ez jó kérdés..
-Tanulja meg az, aki ezzel fog foglalkozni. Neked semmi hasznod belőle.
-Pontosan!-helyeseltem.-Szerintem el kellene beszélgetned a földrajz tanárommal. Humoros egy fickó. Szerinte ennek van értelme.
-Ferde hajlamú.-mondta apu "szebb" szó használattal.
-Igen.-nevettem a kijelentésén.-Ahogy mondod.
-Az, vagy csak képletesen mondjátok rá.
-Passz.-vontam vállat.-A szavazatok száma megoszlik.
-50-50%?
-Igen, körülbelül.
-Akkor biztos az. Ha van, aki azt mondja, akkor az úgy van. Különben nem mondaná.
-Igazad van.-bólintottam.
-Na megyek, nem zavarlak. Én csinálom most a vacsorát.-nézett vissza már az ajtóból.
 -És mit?
-7 körül kész lesz, majd meglátod.-mondta,. majd kiment, én meg tanulmányoz hattam tovább Az adósság válság izgalmas történéseit. Yeeeee (Y)

***

Miután kivégeztem a földrajzot, és megtanultam amit csak lehetett (komolyan, szinte mindent megtanultam fejből!!), neki vetettem magam a fizikának, ami már keményebb dió volt. Csomót görcsöltem vele, de végül én lettem a nyertes. Bár a harcot nem nyertem meg, mivel nem leszek fizikus, tehát nem tudok mindent...De mivel a fejezetet megtanultam, a csatát megnyertem, és ez hatalmas boldogsággal fogott el. Örömömben lesiettem anyuhoz, hogy fel mondjam neki, amit megtanultam.
-Anyuuuuuuu.-szaladtam le a lépcsőn.
-Ég a ház?-jött ki apu a hálószobájukból.
-Nem, csak lejöttem.-álltam ott bénán a lépcső alján, mert nem tudtam hova tenni ezt. Csak leszaladtam. Nem ég a ház.
-Ne ijesztgess, kérlek.
-Rendben, majd óvatosan szaladok le legközelebb.-mondtam grimaszolva, miközben a konyha felé haladtam tovább.
-Jobb lenne, ha nem is szaladnál.
-Bocs.-suttogtam halkan, mert már semmi kedvem nem volt ehhez. Végre jó kedvem van, és akkor egy ilyen dologgal elcseszi. Már ahhoz se volt kedvem, hogy anyunak felmondjam, úgyhogy inkább visszafordultam.
-Most hova mész?-kérdezte furcsán.
-Visszafelé.-vontam vállat.
-A konyhába igyekeztél.
-Igyekeztem..-nyomtam meg a "keztem" részt.
-Most mi történt?-kérdezte értetlenül.
-Semmi, a lényeg, hogy nem ég a ház.-vetettem oda, mielőtt végleg felmentem a lépcsőn.
Azért ez durva. Egy apa lánya napokig rossz kedvű, azt sem tudja mit kezdjen magával, legszívesebben kirohanna a világból bánatában, akkor az a minimum, hogy ha egy apa nem is tud mit kezdeni férfi létére a helyzettel, legalább tolerálja a lánya viselkedését. Ez eddig oké. De most, amikor már a lánya végre boldog, és van kedve élni, akkor jön a szokásos "Te egy kis taknyos vagy, én vagyok a felnőtt!" viselkedés, amivel egy másodperc töredéke alatt el cseszheti a lánya kedvét, és kb ott tart a lány, mint az elmúlt napokban. Ehhez azért nem kell nagy tehetség.. De apunak most ezzel sikerült rekordot döntenie. Bekerült a "ki cseszi el hamarabb a lánya kedvét!" rekord tartók közé, wow!
Elég ramaty állapotban értem vissza a szobámba, és már úgy kb semmihez nem volt kedvem, ezért levágtam magam a fotelembe, elővettem a legközelebbi könyvet, fellapoztam, és belemerültem a sorokba.
Már körülbelül a könyv 10. oldalán járhattam, amikor kicsit fel tudtam nézni a sorok közül, és megnéztem, egyáltalán mi az, amit ennyire belemerülve olvasok. A Szent Johanna Gimi című könyv kerített hatalmába, és annyira tetszett, hogy nem bírtam lerakni! De komolyan! Még vacsoránál is siettem, hogy gyorsan egyek, és siethessek fel olvasni. Eszméletlen mit tud veled tenni egy könyv. Főleg egy jó könyv! Csodákra képes pár sor. Az ember máris átveszi a könyv hangulatát, stílusát és történetét. Főleg, ahogy olvastam tovább teljesen beleéltem magam Reni szerepébe. De nagyon durván! Teljesen olyan volt, mint ha én lennék Reni, a történet pedig olyan, mintha az életem egy darabja lenne. Ez a Leiner Laura tud valamit! :)

***

Már nyolc óra felé járt az idő, amikor anyu bekopogott.
-Te még nem mentél fürdeni? Reggel iskola van már. Persze csak ha jobban vagy.
-Igen, igen, jobban..-legyinthettem a tekintetem fel sem emelve a könyvből.
 Abban a természet elenni pózban voltam, amit szerintem sokan választanak ha a fotelben ülnek. Lábak fel, könyv a kézbe! Hát..Én sokat szoktam hasznosítani. Talán mivel sokat olvasok...És talán mivel van egy fotelem. ((Y))
-Mit olvasol?-ült le anyu a fotel karfájára.
-SzJG-t.
-Mit?-értetlenkedett anyu.
-A Szent Johanna Gimi. Ez a címe.-emeltem fel kicsit a könyvet, de még mindig olvastam.
-Mesélj már kicsit róla.-lökött meg finoman, de ez elég volt ahhoz, hogy kizökkentsen. Így tehát felültem, és mesélni kezdtem neki. Reniről, Virágról, a rock-erekről, Dave-ről, Ricsiről és persze Cortezről :)
-Szóval ez egy gimnázium?-kérdezte anyu, miután nagyjából elmondtam neki miről is szól eddig, ameddig elolvastam.
-Igen. A Szent Johanna Gimnázium.
-És Budapesten játszódik a történet?
-Így van.-bólintottam.
-Azt hiszem én is elolvasom majd. Hány részes?-fordult vissza már az ajtóból.
-Hét, plusz a nyolcadik rész kettőben van meg. Meg van egy ilyen Kalauz. Kimaradt részek, rajzok vannak benne.
-És neked melyik részek vannak meg?
-Első kettő.
-Szólj és veszem a többit.-mondta, majd kiment. De zsííír. Hát akkor irány még olvasok kicsit, aztán 'tente baba tente'..Zzzzz..

Alexa.xx