32.rész- Eljátszott szerelem.

Ott álltam a bejárati ajtónál, a falnak simultam, hogy kintről senki ne lássa, hogy én ott leskelődök. Katalin és Gábor ott álltak a suli előtt, egymással szemben,
egymás kezét fogva..Ajjhh..
Éppen kifelé kukucskáltam, amikor valaki megérintette a vállam. Sikítottam egyet, és a szívem is majd kiugrott. Megfordultam, hogy lássam ki akar a sürgősségire
küldeni, de amikor megfordultam minden bosszúságom elszállt, és mosolyogva néztem az illetőre.
-Rossz a lelkiismereted.-vigyorgott gúnyosan Ádám.
-Nem igaz.-nevettem el magam.
-Mit nézel?-hajolt abba az irányba, amerre néztem ijedségem pillanatában.
-Én..Semmit.-hebegtem zavartan. Még nem ismerem nagyon Ádámot, de tuti levette, hogy mit bámultam annyira..
-Vágom.-állt vissza.-Nem mész haza?-mosolygott rám édesen.
-De, szeretnék.-mondtam, és kinéztem. Ekkor villant be, hogy tuti feltűnő, így gyorsan visszakaptam a fejem.
-Miért nem mész?-kérdezte, miközben nadrágja zsebébe dugott kézzel állt velem szemben.
-Hát mert..-kattogott az agyam.-Anyukám hívását várom.-mondtam végül.
-És mióta?-kérdezte vigyorogva.
-Hát..Azt mondta majd hív. Azt várom.-hebegtem, és nem néztem Gáborra, tekintetemmel a cipőm orrát pásztáztam, mintha olyan érdekes lenne rajta valami.
-Ahhaa..-mondtam furcsán, miközben fél szemöldökét felhúzta.-Akkor nem jössz?-kérdezte.
-Ööö..Merre laksz?-néztem végül rá.
-Arra.-mutatott az irányba.
-Én is.-mondtam, és a fejem tuti vörös lett. Mitől vagyok zavarba, uram atyám! Mert ugyan arra lakunk? Ez nem jelent semmit!
-Akkor mehetünk együtt is, nem?-na ez már jelent valamit! Ádám édes félmosolyával tette fel a kérdést, de először megbabonázott a látvány, így kis kihagyás után
válaszoltam az előbb feltett kérdésére.
-Mehetünk.-mosolyodtam el.
Ádámmal együtt (!!!) léptem ki a suliból, és aki kint volt, mind (Gáborék is) ránk bámultak. Alig bírtam állni a tekinteteket, de mivel láttam, hogy Ádám erős, így én is az voltam.
Szemem sarkából láttam, hogy Katalin és Gábor éppen nem beszélgetnek, és minket néznek, így hirtelen felindulásból megfogtam Ádám kezét, és rákulcsoltam ujjait az övére.
Isteni érzés volt! *-*
Már nem néztek minket csak az a személy, akit én akartam, hogy nézzem. Gábort.
Ádámot nem zavarta annyira, hogy így megragadtam, rám sem nézve elvigyorodott, és csak előre nézett.
Miután kiértünk a látókörből, elengedtem (nehezen!!) Ádám kezét, és a szemébe néztem.
-Én..Én sajnálom, csak..Tudod ott van..Vagyis volt a..ő..-dadogtam, de Ádám értette.
-Nyugi.-nevetett fel.-Nem para.-mosolygott rám kedvesen.
-Kösz.-mosolyogtam.
-Akkor most azt kell játszanom, hogy járunk?-kérdezte, miközben elindultunk a járdán.
-Hát...előtte.-mondtam, mert gondoltam, hogy már tudja mi is a helyzet.
-Oké.-nézett rám egy pillanatra.
-De csak ha nem gond.-néztem rá.
-Nem gond.-mosolygott rám.
-Köszönöm, tényleg, nagyon.-hálálkodtam.
-De köszönd meg!-tiltakozott.-Láttam nagyon tetszik az a srác. Szívesen teszem.-mondta kedvesen.
-Kösz..-mondtam, mire rám nézett.-Izé..Oké.-mondtam, mire felnevettünk.
(...)
-Köszi, hogy haza kísértél.-néztem a szemébe vigyorogva.
-Ha még egyszer megköszönsz valamit, véged van!-mondta viccesen.
-Köszi, hogy haza kísértél.-mondtam vigyorogva, ismét.
-Oké, te akartad!-lépett felém, és elkezdte csikizni az oldalamat, aminek hatására rövid, de annál élesebb sikolyok jöttek ki a számon.-Ne sikíts!-mondta nevetve, miközben folyton csikizett.
-De hát..- szabadultam ki.-Ha csikiz?-kérdeztem még mindig nevetve.
-Ne köszönj meg semmit!-mondta határozottan, de a szeme sarkában láttam, hogy semmi komoly nincs ebben a mondatában.
-De.-mondtam én is határozottan, de vigyorgásomat nem tudtam elrejteni.
-Ne ellenkezz!-tartotta fel a mutató ujját.
-De!-mondtam, de már nem bírtam, és bele nevettem.
-Okéé..-lépett megint felém, de most annyira megcsikizett, hogy hátra estünk. Gábor alám, én meg rá.
-Bocsi.-nevettem, miközben kb 10 cm-re volt az arcom az Ádáméhoz.
-Semmi gond.-mosolygott, miközben a számra nézett. Azt hittem itt elcsattan egy csók, mert hát ő is tetszik eléggé, és olyan kedves, és áhhh..(*-*), de
ezt a csodás pillanatot egy kutya zavarta meg, méghozzá Toto, aki bizonyára kint lehetett az udvaron, és éppen erre felé járkálhatott, amikor meglátott, (és mivel a kaput már kinyitottam) felém szaladt,
egyenesen a mi kis "rakásunk" felé. Azonnal felpattantunk. Lecsitítottam Toto-t (nem szívleli nagyon az idegeneket..), de miután lenyugodott, és megszaglászta
Ádám lábát, eléggé megkedvelte. De ari :)
-Aranyos kutya.-guggolt le hozzá Ádám, és simogatni kezdte.
-Ugye?!-guggoltam le én is.-Nagyon imádom.-mosolyogtam, miközben én is simogatni kezdtem Toto-t. Kész Wellness volt neki :D
-Honnan van?-nézett rám, még mindig a kutyust simogatva.
-Hát..Az ajtó előtt volt, és valaki nekem szánta, de nem tudom ki volt az..Mai napig nem.-mondta kissé szomorkásan, mert azért jó lenne tudni kitől kaptam
ezt a fantasztikus állatot :)
-Ja, értem.-mondta.-na megyek.-állt fel.
-Rendben.-álltam fel, és ölembe vettem Toto-t is. Addig a jó, amíg még nem túl nagy, és ölbe lehet venni :)-Kö...-kezdtem, de Ádám közbe szólt.
-ne köszönd meg!-mondta vigyorogva, mire felnevettem.
-Oké.-mosolyogtam rá, mire félmosolyra húzta száját.-Akkor holnap találkozunk.-mondta kissé félénken. Ma ismertük meg egymást, de már ilyet mondok? Uhh..
-Okés.-mosolygott. Hála az égnek!-Szia!-intett csodás mosolyával.
-Szia.-integettem vissza mosolyogva, miközben még mindig Toto drágámat tartottam.
Amikor már Ádám lekanyarodott, én is bementem, de még előtte leraktam Toto-t, mert már lezsibbadt a karom!